Töredékek

A behajtani tilos avagy a szabad jelzés kerül fel hamarabb a nők homlokára?

Vajon mikor jutnak el a nők egy kapcsolatban odáig, hogy önnön kis kacsójukkal kiteszik a behajtani tilos táblát a homlokukra?

És vajon a szakítás után mennyi idővel jönnek rá, hogy immáron a szabad jelzés villog ott, teljesen magától, és minden férfi számára nyilvánvalóan?

Tényleg kíváncsi vagyok arra, ki hogyan éli meg, és mikor ébred rá, hogy voltaképpen, bármennyire is fáj a szakítás, és ezer és millió szállal kötődik az exkedveséhez, attól még igenis teljes értékű nő maradt, sőt...!

Bizony a szabad jelzést nem kell kitenni. Hiába a kötődés, és az ezer szál, meg az emlékek és a lélek fájdalma, meg a blablabla... a nő is csak ember, és mint olyan, bizony akaratlan jelzéseket kezd adni. Akkor is, ha szomorú, akkor is, ha még szeret. Icipici megtépázott önbizalmának bizony jólesik a figyelem, kérdés, mikor veszi észre, hogy újra játékban van.

A válásom után pár héttel úgy éreztem magam, mintha Csipkerózsika-álomból ébrednék.  Nem csupán a saját nőiességem döbbentett meg, hanem az, hogy egyáltalán még létezik, és depláne működik, hatással van héttől-hetvenig a férfinemre.

Először nem akartam elhinni magam sem. Úgy döntöttem, csak a sértett egóm játszik velem, a hiúságom próbálja megetetni velem, hogy frankó kis nő vagyok.

De kénytelen voltam belátni, hogy bizony a harminc feletti nők nagyon is kapósak.

A férfiak bizonyára jobban tudják miért, mi harminc feletti hölgyek pedig nagyon élvezzük a pozíciónkat.

Legalábbis jobban teszi aki használja, megéli, átéli a nőiessége varázsát, mint az, aki bezárkózik az elefántcsonttornyába és várja a lovagját.

A magam részéről azt hiszem vártam eleget.

A lovag itt volt, kiszabadított, fellobbantott, aztán el is lovagolt, én meg itt maradtam a különbejáratú fortyogó vulkánom tetején csücsülve, és csak lestem, mint Rozi a moziban, hogy mi van?!

Élek, virulok, őexkedvessége hasonlította partot érő tsunamihoz és kitörni készülő vulkánhoz az én féken tartott energiáimat, bár leggyakrabban a Nő kifejezéssel illetett, és most csak a porfelhőt látom utána, elslisszolt, mint a sicc.

Gondolkodtam, gondolkodtam, keseregtem, vádoltam magam, hogy kevés voltam, hogy lecserélhető és értéktelen és.... szóval, a szokásos mártír önkínzás, amivel a nők szeretik a lelküket bántani, meg csócsálni a saját önbizalmukat.

Aztán rájöttem, hogy mindez felesleges.

Szeretem még?

Hát persze hogy.

Vajon magamat szeretem-e annyira, hogy felálljak végre a földről?

Hm... na kérem itt, ennél a kérdésnél dől el, hogy egy szakítás után a nő Nő marad-e.

Nem akartam talpra kecmeregni. Baromi kényelmes volt feküdni, bár, tény valóban irgalmatlanul fáj. Nem mondom, hogy most már nem sírok. Jaj dehogynem!  De már nem magamat siratom, csak egyszerűen ha eszembe jut egy szép emlék, egy meghitt pillanat, akkor megkönnyezem, mert a kapcsolat bensőssége az, ami nagyon hiányzik. Ez az, amiért félünk a magánytól, és ez az, amit minden más kapcsolatban keresni fogunk, és aktuálisan úgy érezzük, senki mással nem lesz többé hazaérkezés-élmény a szeretkezés.

Tehát, kedves sorstárs, barátném a zűrben, igenis szeresd magad annyira, hogy összeszeded magad.

Az unokahugom azt mondta egyszer, hogy attól, mert nem vagy együtt a kedveseddel, még szeretheted.

Igen, igaza van.

A szív már csak ilyen, szeret, akkor is, ha nem kérnek a szeretetéből, akár az idők végezetéig képes erre.

A biokémia körülbelül két évet ad a neuroendokrin rendszernek, hogy lebontsa a receptorokat, amik a párodhoz kötnek.

Mi marad hát?

Naná, hogy az ego!

Tehát, fejet fel, hátat kiegyenesíteni, állat magasra emelni, és sose felejtsd el, az egyetlen ember, akiért életed végéig felelősséggel tartozol, az te magad vagy.

Hát, szeresd magad is annyira, hogy talpra állsz!

 

 

 

 

 

Egy mandulagyulladás margójára

Az egész úgy kezdődött hogy...

Mondhatnám, hogy kedden este -minden előzmény nélkül-, megfájdult a torkom, szerdán a munkahelyemen belázasodtam.

Ez voltaképpen fedné is a lényeget, ha nem duracell nyuszi lett volna a jelem az óviban. Egy kis torokgyuszinál jóval több kell, hogy engem földre küldjön, mi több ki is üssön.

Ezért aztán úgy vélem, hogy amikor nincs járvány, és az alany nótórius fagylaltkerülő, nem iszik hideg sört és jeges-bubis-nyálat akkor oda kiadós dózis stresszre van szükség a gennyes mandulagyulladás kivitelezéséhez.

Márpedig 2011. első nyolc hónapja ebből a szempontból megdöntötte a harminchatéves átlagot.

Ezúton feljelentem a Sorsot az Intergalaktikus Scigon Lovagrend Nagytanácsánál, amiért az életembe ilyen alávaló módon beavatkozott, és amikor azt látta, hogy kezdek helyrejönni, és már épp tervezgettem a bepasizás igencsak huncut kimenetellel kecsegtető módozatait, kiüt negyven fokos lázzal.

Kikérem magamnak az ilyen mértékű kiba... basszus, ki is kaptam!

Tény, magatehetetlenné szelidült csecsemőt csinált belőlem a láz.

Tűzrőlpattantságom mintha csak álom lett volna... hahahaha... úgy etettek, itattak, mosdattak, mintha valóban kisbaba volnék.

A leghuncutabb gondolatom kimerült abban a vágyban, hogy de jó lenne nem négykézláb kikecmeregni a vécébe.

Baszki, ha épkézláb férfiember ebben az állapotban meglát, vagy cölibátust fogad, vagy homofíliát, de legalábbis minden este elmond egy imát, nehogy előjöjjek rémálmaiban kísérteni.

Mindenesetre tegnap délutánra végre kaptam időpontot a dokihoz, aki benézett a számba és a te szentséges atyaúristen kifejezéssel illette a mandulámat. Azt a mandulát, mely akkorára nőtt addigra, hogy belégzéskor képes volt becuppanni a garatba. Tudjátok milyen érzés amikor a szájpadlás összepuszilkodik a mandulával?! Túl azon, hogy csicsogós, és tapadós, és gusztustalan, de még fáj is... mintha a lélegzetvétel vákumként akarná kiszippantani a mandulát a helyéről.

Na de nem olyan fából faragtak ám engem, hogy csak úgy lefeküdjek a Sors nevű kurvának és hagyjam magam. De nem ám.

Hála a modern orvostudománynak, a kétféle lázcsillapítónak -ugyanis külön-külön egyik sem ér semmit, csak ha dupla dózisban szedem őket felváltva-, és a lórúgás antibiotikumnak, no meg a hagyományőrzésnek is szép, és depláne hatásos hűtőfürdő tetőtőltalpigpriznic kombónak,  ma reggel végre csak hőemelkedéssel ébredtem, ami a tegnap esti 39,7 celsiushoz képest egész jó.

A gondolataim már kezdenek virgonckodni, a jövő héten bekukkantok az első kravmaga edzésemre, terveimmel ellentétben egyelőre csak mint kibic, mert pillanatnyilag annak is örülök, ha sikerül eljutnom a buszmegállóig ájulás nélkül.

A továbbiakban pedig hetente kétszer kiadós tesztoszteron és feromon dömpingnek szándékozom kitenni a szaglószervemet és hormonháztartásomat, hátha felülírják a kétévnyi monogám kapcsolat által bekötött receptorjaimat.  Nem mellesleg fogyókúrának sem lesz utolsó, és a stresszoldáshoz is sokat hozzátesz majd, ha elkenethetem a szám szélét. Mint tudjuk, fizikai fájdalom hatására a pszichés fájdalom csökken... nos, tekintve kicsiny lelkem állapotát, asszem mindennap hurkásra veretném magam, csak ne érezzem hogy fáj a kedvesem hiánya... illetve már nem a kedvesem... basszus, hogy is nevezzem?

A felgyülemlett agresszió kompenzálásaként pedig  amolyan kivetített düh formájában, abszolút legális körülmények között én magam is lengethetem az öklömet és a lábamat.

Visszatérésem a "vadászmezőre" fájdalmas lesz, szó szerint, de élvezetes is, lásd a fizikai teljesítőképesség határán járó agy endorfin hipertermelését.

Tehát, új élet: mozgás, mozgás, mozgás.

 

 

 

Alapkoncepció harmincas hölgyeknek

1. Sose bánj meg semmit, különben nem volt értelme megtenni.

2. Az életet fogd fel kalandnak, onnantól akár élvezheted is.

3. Mindig legyen két kis feketéd; egy klasszikus vonalú koktélruha és egy notesz.

Kérdések

Árnyékok.
Követnek.
Még az álmokba is. Néha, mint egy fátyol, borítják be képeim, s hívatlan-kéretlen közlik, választani kell. Köztem és köztem. Világos futó vagy sötét huszár.
Mert nem ébredhetek két helyen egyszerre.
Eszmélés.
Valóság?
Kis halálból ébrenlétbe révedni, s elhinni, nem érinthet az odaát?
Tolakszik, furakszik, mindent megmérgez. Hályogos tükörkép, szakadt cérnaszál, még a penge is életlen, melyen táncolok. S a mélység, mely halállal vigasztal zuhanás esetére, feneketlen, nincs hát megváltás az aljára érve.
Remény.
Kacagó, festett báb csupán?
Vagy valóban Én vagyok, ki kezem nyújtom magam felé, s elhiszem nekem, hogy létem nem csupán árnyék, egy álom, egy libbenő fátyol a feledés könnyűléptű táncosán?
S az arc a fátyol alatt vajon az enyém-e?
Az árnyék a Földön, én vagyok-e?
Az álom, mely kínoz, az sajátom-e?
Vagy magam vagyok a feledés?

Csapdában

Szelíden ringatnám, ha engedné, ha merné engedni.

Suttognék, érthetetlen semmiségeket, ha szeretné hallani. De csak a csend reszket közöttünk, ahol nemrég önfeledt, duhaj sóhajok táncoltak, ott csak az üresség feszül. Ujjaim tétován rebbennek kócos hajában, s a még finoman vibráló izmokon. Emlékeimbe zárom illatát a percnek, tudom önkínzás, mégis kell nekem. Belekapaszkodom a pillanatba, még testemen érzem súlyát, míg magamban érzem őt. Apró rándulásaim ölelik körbe, majd lassan elcsitul testem.

Lehunyt szemem mögé képzelem mosolyát, tekintetét, s azt is, amit sosem láttam benne. Elringatom magam az illúzió törékeny szárnyán, s míg fogaim közt tartom a sóhaját, nyelvemen érzem ízét, tudom, hiszem, remélem, hogy velem marad.

Megrezzen, s az ernyedtség tovaszáll, mintha sosem lett volna miénk a pillanat. Hiába kapaszkodnék belé, túl illékony, túl gyönge, oly kevés szegény.

Távolodik. Érzem a bőrén, hallom elsimuló lélegzetén. Arcomon finom érintés, apró, kedves gesztus, nekem mégsem elég. Fekszem némán, s hagyom, hogy elhagyjon. Már nem csupán az idő üres, én is az vagyok.

Nem engedem látni tekintetem, még nem készültem fel. Álarcom félredobva hever lelkem rejtekén, s túl őszinte szemem. Tudom, neki nem kell szerelem, sem bohó, sem mély érzelem. Velem van, míg nem vagyok teher. S mikor kinyílik hazug szemem, s lusta, hamis mosolyra húzódik szám, mindketten tudjuk, kezdődik a következő felvonás.

Melyben együtt, ketten, vállvetve küzdünk egymás ellen.

Önmagunkért.

Hajnalok - ébredések

Van valami szürreális a hajnali utazásokban.
Már maga az ébredés is olyan, mintha az álom folytatása volna. Voltaképpen fel sem fogom: mozgok, mosakszom, öltözök; automata üzemmódban működök.
Hogy valójában mikor ébredek, nem is tudom. A buszmegállóban talán, amikor tenyeremmel útját állom a szélnek, s az öngyújtó pici lángja lop némi meleget elfagyott ujjaimnak. Nézem a cigaretta parazsát, felfénylik, majd elszenderül, slukkonként fogy el belőle az élet. Velem együtt.
Az egyetlen, amit a maga valóságában érzékelek a külvilágból, az a hideg. Fázom.
Hosszú percek múlva hörögve gördül be a busz, füstöt köhögve indul tovább, gyomrában nyüzsgő kukacokként vonaglunk, majd elcsendesedik minden, egészen a következő megállóig. Újabb és újabb kupac színes kukac tekeredik össze; egymásba olvadó arcok, lábak és kezek. Hangok mormognak, duruzsolnak, fehér zajjá vegyülnek. Fel-felsikolt egy mobiltelefon, figyelmet követelve; kikapcsolok, elég a magam puttonya, nem vagyok kíváncsi rá, mi lehet a máséban.
Összekucorodok az ülésen, nem zavar, ha hozzám ér a mellettem ülő kabátja, lába. Melegít. Nekem dől, megtartom. Melengetjük egymást, öntudatlanul kutatva és kabáttal kitömködve a pici réseket, ahol a hideg közénk férkőzhet. Az ablak felé fordítom fejem, s tudom, pedig oda sem nézek, hogy ő maga elé mered. Éppúgy kábult, fáradt és fázik, mint én. Használjuk egymást, s arcunkra maszkot borít az önvédelem közönyt parancsoló szava.
Az anonim intimitás magánya.
Bezárkózom a fejembe, s hiába kopogtatnak, kizárom a gondolatokat. Csak lenni akarok, élni még nem merek. Behunyom a szemem, s követem a felvillanó, összefolyó színes karikákat, olvadtarany, meleg fény tánca segít túlélni a nap első perceit.
Időbe telik, mire összeszedem magam, szembe fordulok a mával; magam elől is tagadott érzésekkel, gondokkal, hibákkal. Néha megkérdezem magamtól, álmodom őket, vagy ők álmodnak engem? Sosincs válasz.
Jó volna, ha a busz kirázná őket belőlem, de makacsul ragaszkodnak hozzám. Hiába, én vagyok az anyjuk, kapaszkodnak belém, mint egy óvodányi gyermek, figyelmet követel egyszerre mind, s nem győzök rendet tenni köztük.
Néha alig várom, hogy pástra hívjam őket, s megvívjak velük. Tűz lobban bennem, talán a düh táplálja, talán az elkeseredés, de kicsordul belőlem, a fagyból megeredt, folyóvá olvadt harag. A csakazértis nyakassága megcsikordul fogamon, s nem hagyom magam legyőzni.
Néha gyenge vagyok. Emlékekbe bújok előlük. Langyos, tavaszi szélbe, cseresznyevirág hófehér illatába, pajkos gyermekmosolyba, kék égre ébredő napfelkeltébe, a nyár bódult melegébe, egyszerű dalba, forró ölelésbe. Hozzájuk menekülök a hideg elől, s makacsul tagadom, hogy a lelkem fázik, nem én.
Néha pedig robotpilótára kapcsolok.
Nem érez, nem fáj.
Nem éhes, nem szomjas.
Nem szeret, nem gyűlöl.
Nem sír, nem nevet.
Helyettem vesz részt az életemben.
Én szabadságra mentem.

 

2010.01.20.

A megragadott pillanat

Életem eddig szerzett tapasztalatai alapján úgy gondoltam, hogy a boldogság csupán pillanatnyi állapot, mindig van valami ok, ami kiváltja, s csak jelentős késéssel fogom fel a varázsát, amikor már elmúlt.

Tegnap délután azonban felül kellett vizsgálnom eme véleményemet.

Vonatra vártam éppen,  Kőbánya-alsón ültem a felüljáró közepén egy padon. Pont oda sütött a nap, hátradőlve, kényelmesen üldögéltem, lassan slukkolva az utolsó szál cigarettámat. Nem száguldottak fejemben sem kérdések, sem kétségek, egyszerűen csak voltam. Felbukkant egy érzés a tudatom hátsó udvaráról: több, mint elégedett vagyok, szinte már... boldog.

És akkor csoda történt. Olyan öröm töltött el, ami csak ritkán szokott. Velem maradt, szinte lubickoltam benne. Nem görcsöltem rá, nem tettem fel a kérdést magamnak: miért. Hagytam, hogy elárasszon. Néztem a zajos, forgalmas utat, a szürke falakat, a komor, kabátnyakba, sál mögé menekülő emberarcokat, és mégsem húzott vissza magához a háromdimenziós, benzingőz és füstszagú valóság. Nem éreztem késztetést semmire sem, nem voltak terveim és szándékaim, nem hiányzott senki és semmi. Pedig percekkel azelőtt még azt számolgattam, hogy vajon kihúzom-e fizetésig a megmaradt pár ezer forintomból, és vajon tudok-e majd bérletet venni, meg kéne egy csizma és a gyerekeknek új kabát.

Minden mintha értelmét és fontosságát vesztette volna. Pénz, csizma, kabát, munkahelyi gondok; annyira aprónak, jelentéktelennek tűntek a pillanatomhoz képest, hogy bugyogni kezdett torkomban a nevetés, én pedig nem álltam útját. Nevettem, hangosan,  a létezés és a jelenlét csodájától ajándékba kapott örömmel. S mikor elmúlt a nevetés, nyugodt lettem.

Egész és egy.

Önmagam.

Ültem a padon, a napon, néztem a kék eget, a lassan vonuló felhőket és nem voltak vágyaim.

2010.10.29.

Éva 5.0 - avagy a nő teste, mint biológiai vagyon

Típusmeghatározás: Nő (Kereskedelmi forgalomba került Éva 5.0 kóddal)

Sorozatszám: 450.963./2111./GKFKI.

Alapfunkció: gravidometrikus hordozóegység

Bővítmények, extrák: lásd a termékleírásban

Termékleírás

A nő elsődleges funkciója szerint, olyan szerves alapanyagú bioinkubátor, mely szimbiózist alakít ki a benne megfoganó élettel. Bio- és neurokémiai folyamatok biztosítják a magzat életét, fejlődését és biztonságát. A bioinkubátor önfenntartó rendszerrel bír, mely a saját fiziológiai funkcióit is ellátja, azonban a magzat védelmét biztosító folyamatok akkor is végbemennek, ha az inkubátorszervezet károsodásának veszélye fennáll.

Olyan extrém körülmények között is alkalmas a a benne növekvő élet kihordására, mint tartós élelem és folyadékhiány, illetve a szülés után az utódról ugyanezen feltételek mellett is gondoskodni tud. Az anyatej előállításához szükséges élettani funkciók ezen körülmények között is működnek, bár az inkubátor szervezet visszafordíthatatlan károsodást szenvedhet el, anyagcsere folyamatainak, hidrodinamikai önszabályzó rendszerének, metabolizmusának sérülése és súlyos, neurokémiai egyensúlyzavara miatt. Ezen bug-ok külön-külön is a fedélzeti komputer és a központi meghajtó meghibásodásához és leállásához vezetnek.  Ezekben az esetekben az újraindítás nem mindig hoz eredményt, célszerű új példányra beruházni.

Az Éva 5.0, elődeivel ellentétben ergonomiai megfontolásból multifunkciósra tervezett szervezet; tulajdonosának extra igényeire érzékeny, önfejlesztő programmal ellátott fedélzeti komputere a háztartásvezetésre és szexuális szolgáltatások nyújtására egyaránt alkalmassá teszi.

Mind e mellett gondoskodik a saját karbantartásáról, de tartós és gyakori használat esetén az amortizáció hamar végbemegy. A felhasználói élmény javítására tett erőfeszítései -kozmetika, haj- és körömápolás, textilburkolat upgrade, fizikai kontúrparaméterek folyamatos kondicionálása- ellenére az Éva 5.0 genetikai módosítás nélkül körülbelül harminc-negyven évig felel meg a magas esztétikai igényeknek, hozzávetőleg huszonöt -harminc éven keresztül alkalmas magzat kihordására. Az egyéb funkciók ellátását azonban továbbra is elvégzi. Megkímélt állapotban aktív élettartama hatvan-hetven év. Az extra funkciókra igényes felhasználóknak javasolt félidőben lecserélni a bioinkubátort. A jól tartott egyed hálás, idős korára kiemelkedő gyakorlati tapasztalatokkal rendelkezhet a főzés és háztartásvezetés tudományában, ritka kivételes esetben akár szellemi partnerként is funkcionálhat, illetve az utódok gondozásában, pszichés fejlődésében van fontos szerepe, hiszen Éva 5.0 genetikai kódjában aktivizálódik Nagyi 1.0, amint az első unoka megszületik.

Az Éva 5.0, a hanyag tartásra program-meghibásodással reagál. Tünetei: fejfájás, sírás, dühkitörés, az önkarbantartás és háztartásvezetés elhanyagolása, a szexuális szolgáltatás megtagadása. A bioinkubátor ritkán fordul az utódok ellen, annál gyakrabban a tulajdonos/felhasználó ellen.

Amennyiben nem tud, vagy nem akar változtatni felhasználói szokásain, a bioinkubátort mindenképp tartsa elzárva! Az elhanyagolt, és szabadon kószáló egyedek kisebb csoportokba tömörülve igen veszélyesek lehetnek. A fedélzeti komputerek egymásra hangolódva létrehozhatnak egy központosított, kollektív öntudatot, - bugkód: Lilith N.1.- melynek erőssége a csoport egyedszámának függvénye. Eme csoportok, a FRIEND kiegyensúlyozott és harmonikus társadalmi rendszere ellen gerillaakciókat szerveznek, ezért a hibás egyedek beszolgáltatása állampolgári kötelesség.

A rendszerhiba kiküszöbölhető, sajnos minden esetben a felhasználói élmény rovására. Az újraindítás esetleg átmeneti megoldást jelenthet, de a változatlan környezeti paraméterek hatására a bug előfordulása szignifikánsan nő.

Figyelmeztetés:

Ne feledje, a bioinkubátor önfejlesztő szerves egyed, minden előnye mellett biotechnológiai veszélyforrás is.  Az önmagára individuumként tekintő hordozóegység társadalompolitikailag elfogadhatatlan, ezért átvételekor a felhasználói szaporulatnyilatkozat kitöltése kötelező. A nyilatkozat Gy/2-es kiegészítését gondosan olvassa el, és a továbbiakban büntetőjogi felelősségének tudatában járjon el; a nőnemű utódok beszolgáltatását a Gravidometriai Kutató, Fejlesztő és  Kondicionáló Intézet lakóhelye szerint illetékes kirendeltségén teheti meg.

A rendeltetésszerű használat eredményeként az egyszeri beruházási költségen, az amortizációs és karbantartási költségeken kívül egyéb kiadás nem terheli, mely kiadások a beszolgáltatáskor megtérülnek, minden nőnemű utód után tíz bónuszkreditet írunk jóvá a számláján. Jóváírásonként plusz egy darab Éva 5.0-t kap ajándékba tíznapos használatra, igény esetén a hordozóegység megvásárolható.

2 in 1 karácsonyi akciónk keretében egy áráért két Éva 5.0-hoz juthat hozzá, amennyiben legalább egy nőnemű utódot már beszolgáltatott. Az akciót a Keresztény Dominancia Nemzeti Pártja támogatja.

A termék használata során tett megfigyeléseit, tapasztalatait  a www.friend.hu  oldalon oszthatja meg polgártársaival.

Az Éva 5.1-es modell kifejlesztéshez várjuk építő javaslatait, észrevételeit.

Jó egészséget és hosszú, nyugodt, békés életet kíván:

FRIEND

Férfiak, a Rendért, Igazságért, Egységért és a Nemzetközi Dominanciáért magyarországi szervezete

2011.04.01.

Amikor látod felnőni...

A hétköznapok annyira egyformák néha és a napi gondok belekényszerítenek a mókuskerékbe.

Jó kislány vagyok, nem hőbörgök -túl sokat-, teszem a dolgom.  Dolgozok. Hajnali vonatozás, küzdelem a BKV-val, meló, bolt, hazafelé vonatozás. Második műszak otthon. Háziasszonykodok.

Néha azonban sikerül kiszakadni egyetlen apró pillanatra a jelenből. Néha megérint valami hihetetlenül csodás érzés.

Amikor rohangálok szobáról szobára, összeszedegetem a mosnivalót, mert ugye családom férfinemű apróságai, szám szerint hárman, nagyon is civilizáltak. Nem pisilik körbe a területüket, ellenben a szétszórt zoknik és egyéb ruhaneműk egyértelműen jelzik a pasipalánták territóriumának határait.  Megtorpanok, hogy kifakadjak a büdös kölkök egetverő trehánysága láttán, de valahogy bennem marad a szó. Állok a szoba ajtajában és bámulom a kölykeimet. Azt sem veszem észre, hogy mikor hullik ki a kezemből a pakk. Csak állok az ajtóban, és rádöbbenek arra, hogy nincs miért mérgelődnöm.

Mert nem lehet ordítani a kölökkel akkor, amikor éppen a műszaki rajza fölé görnyedve építésznek készül;  aprólékos mozdulatai nyomán gipszstukkók mintázata kezd kirajzolódni a papíron. És ez az a kölök, aki általánosban utálta a rajzórát, mert sosem jutott tovább a pálcikaemberes verzióknál! Elnézem az összpontosítás ráncait a homlokán, a lapáttenyerében szorongatott radírt, hosszú ujjai közt a ceruza imbolygó végét. A fülemben hallom a sok-sok évvel ezelőtti fogadalmát: anyu, én házakat fogok építeni, hogy senkinek se kelljen az utcán aludnia.

Volt vagy öt éves.

Mert nem lehet számonkérni a másik csemetén az üres joghurtos poharakat és összeszáradt kiflicsücsköket, ha az a gyerek apró kezébe fogva az ollót precízen körbevágja a magazinok képeit, nyelve hegyét kidugja a nagy igyekezetben,  marokra fogja a ragasztóstiftet, és olyan montázsokat készít, hogy bármelyik iskolás büszkén adná be technika órán. És ez a csemete még csak óvodás. Rajzol, fest, ragaszt, napról-napra egyre ügyesebb. Néha felnéz, rám mosolyog, csacsog egy sort, aztán újra a munkájába mélyed.

Nem tudok megszólalni, és elfelejtek minden vitát és nézeteltérést, amikor türelmem legfőbb kikezdője, a kisebb nagyfiam áll a a suli aulájában, tulipiros a képe az izgalomtól, a szájához emeli a furulyát, és  - ő, aki azt se szereti, ha dudolászok otthon, ő aki a leghangosabban követeli, hogy kapcsoljam ki a hifit-, belekezd egy menüttbe. Tökéletesen eltalálva minden egyes hangot visszaadja a muzsika szárnyaló szépségét, a dallam lendületét, a korszak színeit és hangulatát. Eszembe jut, hogy amikor jött a foga, egyetlen egy dolog tudta megnyugtatni, a barokk zenei gyűjteményem. Albinoni adaggio-ja, Bach trombita versenye, Vivaldi Négy évszaka. Akkor és csak akkor hagyta abba a szepegést, amikor zenét hallgattunk, akár az éjszaka közepén is. Egyetlenegy fájdalomcsillapító sem ért fel Händel Vizizenéjéhez.

Hajnalban, amikor elindulok otthonról, benézek a szobájukba. Nem merek bemenni, mert a széthagyott kisautók, fakockák, zsírkréták és egyéb, azonnali hanyattvágódást kiváltó, detonációval fenyegető vicikvacakok szanaszét hevernek. Csak az ajtóból nézem, ahogy alszanak. Dávid, mint mindig, beszél álmában, furcsa, idegen kiejtéssel. Bazsi morog, valószínűleg a valamelyik veszekedésünket reagálja le, alaposan kiosztva végre örökké tudálékos és kiállhatatlan anyukáját. Danimo néha felkuncog, motyogásából ki lehet venni a Tom és Jerry szavakat.

Három, tiszta homlokú álmodótól búszúzom, és három kakaskodó, férfiasan rendíthetetlen, macho nagydumás fogad, amikor megérkezem.

Ha tehetném, kötelező gyakorlattá írnám elő hogy a szülő, anyu és apu néha álljon meg egy pillanatra, naponta legalább egyszer, és ne tegyen semmit.

Csak álljon és nézze a gyermekét.

És ne csak nézze, de lássa  is a lényeget: Őt/Őket.

Amikor ordít, és piroslik a dühös pofija. Amikor a csalódottságtól kibuggyannak a könnyei. Amikor összefeszül a testvérek akarata, érezze ahogy átdübörög a szobán az energiájuk, és ahogy összecsap, szinte kiveri a biztosítékot. Amikor fülig ragacsosan, de ragyogó képpel felemeli a saját kézzel panírozott rántott husinak valót. Amikor a lakli kamasz búvárszemüveget vesz fel a hagymaszeleteléshez...ezernyi megismételhetetlen pillanat.

Amikor látjuk felnőni őket.

 

2011.01.21.

Illatokat őrzök

Emlékezetem polcain poros-régi, színét-szalagját vesztett dobozokban illatok pihennek.

Mert én illatokat őrzök.
Az illatok emlékével egyesült kósza, villanó képeket, hangokat, ízeket, hangulatokat.

A friss, bugyogó sárgabaracklekvárét; nagyanyám kevergeti a tűz fölött. Izzadtságcseppek gyöngyöznek a homlokán, apró virágos otthonkája a testére tapad a nyári melegben, ahogy a kondér fölé hajolva vigyázza a kincset, mely karácsonykor a zserbóba kerül majd. A pöttyös bögrébe cincált kifliket, az igazi kakaó illatát, felejthetetlen ízét.
A mezítlábas Kossuth füstjét, amit a nagyapám szívott a szőlőlugas rejtette tornácon, nyikorgó hintaszékében.

A rádió hangját dédike verandáján, recsegve szól: előbb a szignál, aztán „Kossuth Rádió Budapest, híreket mondunk”.
Dédapó fanyeles bőrlégycsapóval zargatja a pusztuljkákat. Munkálkodása nyomán légylégiók tetemei hevernek törött szárnyakkal a lepattogzott mázú faasztalon. Kopasz feje fakón csillan az eperfa lombján átszűrődő napfényben, a konyhából bableves és frissen sült krumplis pogácsa illatát hozza a nehézkesen mozduló szellő. A szárítókötélen hófehér lepedők rejtik magukba a nyári napsütést, hogy átlopják az éjszakának a fény illatát.
A porban ülök mezítláb és egy vékony fűszálat dugdosok a hangyabolyt jelző lyukakba.
"Nézd csak Ópa, hogy futkároznak!" - csipogom, és nagyon élvezem, hogy kiszabadultam a városból. Szöszke hajam verítékesen kunkorodik a tarkómon; Óma mosdatna, sivalkodva szaladom körbe a kertet, s ő jön utánam nevetve. Erős karjába kap, és úgy szorít, mintha sosem akarna elengedni.
A régi szekrényekbe rejtett hímzett levendulás-zacskókat, az öreg, dohos falak és felhólyagzott vakolat szagát, a hűvös, belső szobában a hatalmas ágyra tornyozott dunyhák, paplanok és párnák ropogós-kemény érintését.

A józsefvárosi bérház lépcsőházának kelkáposzta főzelék szagát, melybe fizetésnapkor sülő fasírt illata keveredett. A kapualjak vizelettől terhes levegőjét, a macskajárta folyosók csípős szagát. A magas falak között besurranó magányos fénypászmában, széttárt ujjaim közt táncoló porszemek játékát. A triciklim kerekének elárvult nyikorgását, lezúzott térdem lüktetését, a bibim torkomra forrt jajszavát. Apám pipadohányának illatát, a füstkarikákat, szemének zöld lobbanását; mérges volt rám. Kishúgom lehunyt szempillái alatt surranó álom mágikus vonzását, a kiságyrácsra billenő fejem koppanását. Anyu halk szavát, apa erős kezét, a párnák hűvösét.

A lakótelep kiüresedett játszótereit, a magányos homokozókat, egykedvűen lógó hintákat, a perzselőn forró aszfalt szagát. A Duna-partra vezető út jegenyéinek egyetértő susogását, a kergetőző kutyák csaholását. A bokámat simogató folyó hűvösét, a Lupa sziget fáinak zöldjét, a randevút a csalánossal, a viszketést-vihogást. A fűzfa alatti kanaszta csatákat, a szótlan naplementébe hajló közös láblógatást az evezőstelep stégjén, a félénk kézfogást, a soha el nem csókolt első szerelmet.
Anyu hálóingét, amin összevesztünk a húgaimmal: ki aludjon az illatával. Gyorsan ráncosodó, hypótól kivörösödött keze alatt alakuló Barbie-baba ruhát, a Singer csattogását. Anyu csupaszeplős arcát, csillogószép, gesztenyebarna göndörségét, hamis-kedves dúdolását, az éjszakába sírt társas-magány cigarettafüstjét.

A költözés dieselszagát, a teherhordók tolakodó tekintetét, szúrós izzadtságszagát. A vidék furcsa, idegen hívását, a hajnali rigófüttyel elfogadott változást.

A téli esőben ázó disznó- és lótrágya csípős szagát az ólban, istállóban; éhes állatok hívóhangját, a lovunk panaszát, az összefagyott kismalacok apró tetemeit. Kezemben vasvilla, szívemben harag. Még nem értem a körforgást, számon kérem a halált. A teliholdat faggatom, pedig félek a válaszaitól.

A fehér csendbe burkolózott fenyők sziluettjeit, a végtelennek tűnő várakozást. Öcsém születik. Két szempár kutatja arcom, két kislány hiszi szavam: Minden rendben lesz.

Rettegek, hátha tévedek…

A homlokomra, hátamra fagyott veríték jegét, fejszenyélre merevedett markom lüktetését, a repedő fa hangját, a hasábok súlyát az izmaimban. A hó ropogását, a muszáj erejét. A makacsság dühös kitartását.

A tűzgyújtás rituáléját, az éledő meleg mámorát, a lobogásba révedt percek kábulatát, a lángok közt kélő varázslat suttogását. Parázsból szőtt fantázia téren-időn túli birodalmát, a valóság visszahívó szavát.

Anyám gyenge hangját, lázas szemét, forró homlokát, gyulladt, felszakadt varratait, mellének tapintását, tejének ujjaim közt csorduló melegét, illatát. Megkönnyebbült tekintetét, köszönömkönnyeit az arcomon. Párhetes kisöcsém kétségbeesett sírását. A cumi után kapkodó pici száj mohóságát, a mellemre simuló apró buksi törékeny álomillatát, a selyempuha hajacska göndörödő aranyszínét. Anyám, öcsém mellett ébren töltött pelenka és büfiszagú éjszakák-hetek-hónapok fásultságát, a hajnali vonatozást, az utolsó tanítási órák félájult kábaságát. A leromlott osztályzatokat, tanáraim csalódott arcát. A jácint kék illatát, húgaim mosolyát, kisöcsém első lépteit, felolvadó haragomat, a csakazértis lendületét.
Életem első tizenhat évének hitét.
Ízek, hangok, illatok, képek.

Sosem szakadnak el, nem fakulnak ki, nem lophatják el őket.
Az enyémek maradnak örökre, őrizve az eltávozottak emlékét és a még köztünk élők búsabb és boldogabb napjainak színét, hangulatát.

2010.12.14.

Concierto hóeséshez

Álltam a konyhaablakban a hóesést figyelve, és egy régen hallott dallam pendült meg bennem.
Még véletlenül sem havazáshoz illő, mint mondjuk az amúgy örök kedvenc Tél tétel, Vivaldi Négy évszakából.
Nem.
Átütő erejében szinte semmi máshoz sem hasonlítható, elsöprő, magával ragadó, felkavaró.
Nem kis kutatómunkámba került olyan videót előásni, ami nem csonka, félbetört, megvágott roncs, hanem teljes tíz perc huszonkilenc másodpercnyi terjedelmében prezentálja Joaquin Rodrigo, Concierto de aranjuez című adaggio-ját.
Végül Paco de Lucía előadásának amúgy zseniális de nyúlfarknyi részét hátrahagyva, a berlini filharmonikusok hasonlóképpen csodálatos alig öt percnyi etapját is a youtube-on felejtve, megannyi négy, hat, sőt kétperces aligvideókat hanyagolva kikötöttem ennél a verziónál.
A női arcokba, mozdulatokba, gesztusokba olvadó szenvedély, szerelem, extázis, magány és fájdalom fény-árnyék játéka ajándék.

A katarzis mágiája.
Megindító, emlékeket felkavaró, mélyre temetett titkokkal szembesítő élmény.
Akárcsak a hóesés.

2010.11.29.

 

 

 

Ophelia halott

A tenyeremen remegő holdfénnyel, kortyonként csókolom ujjaim közül a végtelent.

Meztelen lábamhoz simul  a víz, s csillagok ugranak térdemre, aprókat harapva bőrömbe hajtanak egyre beljebb.

Fekete az ég felettem, fényeit a tónak adta önként, s ahogy elfogy lábam alól a föld, távoli, halott óriások emléke feszül bőrömre.

Combomon napok ragyognak fel, s köldökömön utolsót lobbanva, lassan belém olvad a mindenség milliónyi csillaga.

Jeges karjával magába ölel a tó, torkom remegve küzd selymes ujjai ellen.

Az ég sötét tükreként elnyel a fekete víz, hajam fodrai őrzik még életem utolsó leheletét.

Elnehezülnek tagjaim, kihűlt testem burkában vergődik lelkem.

Elengedem.

 

2010.04.04.

Jó házból való úrilány keresi...

Jó házból való úrilány keresi potenciális megrontóját  polgárpukkasztás céljából  domináns férfiegyed személyében. Az  elengedhetetlen követelmények, melyekkel a jelentkezőnek rendelkeznie kell:

- harcművészeti jártasság ( minimum egy dan, bármely ágazatban ),

- perfekt pillangókezelés, esetleg lőfegyver használatában való jártasság,

- allűröket nélkülöző magabiztos fellépés,

- tolerálható mértékű egoizmus,

- az argó, a metakommunikáció és a női anatómia beható ismerete,

-  mindenképpen publikus  helyen legalább egy darab, művészien kivitelezett tetoválás,

- piercing viselése bármely testtájékon nem hátrány, sőt kívánatos,

- lehetőleg alvilági kapcsolatok révén szerzett jelentős jövedelem,

- saját tulajdonú lakás,

- ugyancsak saját tulajdonú autó vagy motor ( utóbbi akár túramotor is lehet )

Műmacsók, egotúltengésben szenvedők, ügyvédek  kíméljenek.

A válaszleveleket "Elvadult orchidea" jeligére a kiadóba kérem küldeni.

 

2009.07.06.

Így működöm- avagy Villon üzenete újratöltve

2011. 06.02.

Ma reggel felébredtem, és rájöttem, hogy valóban, vérbeli Nyilas vagyok. (nem félreérteni).

Néha a földbe tapos az élet, de mint eddig már számtalanszor, most is talpraálltam. "Labilis tűz jegy" -olvasható a személyiségrajzban, és bizony, ez így is van. Jó negyedévente megszenvedem ezt, de sosem jutottam el odáig, hogy ráébredjek, ez a ciklikusság nem külső hatás miatt következik be, egyszerűen csak így működöm. Nem küzdök tovább ellene, hiszen minden egyes pokoljárás után erősebb leszek.

Daloltak a rigók, az arcomat simogatta a nap, még csukva volt a szemem, de az alig öt órányi alvás után is úgy éreztem, frissebb vagyok, mint bármikor eddig. Ha az isten az ördöggel is szövetkezik ellenem, én akkor is elpusztíthatatlan maradok. Mindig van új cél, amit el kell érnem, új kihívás, amit megharcolhatok, új kaland, amit felfedezhetek. Új ötlet, amiből csodát fűzhetek, új karakter, amit megírhatok, minden benyomás, minden mocsokterhes és lélekölő pillanat, minden szellőn szökellő, szabadon szárnyaló momentum egyaránt hozzám tesz valamit, ha elfogadom, ha befogadom, ha megélem, ha átélem, ha belehalok, majd újból életre rezdülök a kelő Nappal.

Jelentem: újjászülettem.

Köszönet érte Katának és Gergőnek, akik három napja tartják bennem a lelket, vidítanak, támogatnak. Köszönet érte Katimamának és Tündének, akik lassan harminc éve értem haragszanak rám, amikor időről-időre, szépen lassan kinyírom magam a kétkedéseimmel, az önmarcangolással.

És köszönet Villon-nak, minden egyes félévszázados szóért, amit kocsmahajlaton, árokparton, részeg kurvák ölén megpihenve vagy épp egy börtönben megfogant, kiforrt magából. Minden egyes szóért és gondolatért, ami az örök, elpusztíthatatlan életvágyról, örömről szól; hozzám, itt, és most.

Francois Villon, bárhol légy is most, köszönöm!

2011.08.23.

Újra aktuális, most még inkább, mint bármikor. :)

 

Ballada a senki fiáról

Mint nagy kalap borult reám a kék ég,
és hű barátom egy akadt: a köd.
Rakott tálak között kivert az éhség
s halálra fáztam rőt kályhák előtt.
Amerre nyúltam, csak cserepek hulltak,
s szájam széléig áradt már a sár,
utam mellett a rózsák elpusztultak
s leheletemtől megfakult a nyár,
csodálom szinte már a napvilágot,
hogy néha még rongyos vállamra süt,
én, ki megjártam mind a hat világot,
megáldva és leköpve mindenütt.

Fagyott mezőkön birkóztam a széllel,
ruhám csupán egy fügefalevél,
mi sem tisztább számomra, mint az éjjel,
mi sem sötétebb nékem, mint a dél.
A matrózkocsmák mélyén felzokogtam,
ahogy a temetőkben nevetek,
enyém csak az, amit a sárba dobtam,
s mindent megöltem, amit szeretek.
Fehér derével lángveres hajamra
s halántékomra már az ősz feküdt,
és így megyek, fütyülve egymagamban,
megáldva és leköpve mindenütt.

A győztes ég fektette rám a sátrát,
a harmattól kék lett a homlokom,
s így kergettem az Istent, aki hátrált,
s a jövendőt, amely az otthonom.
A hegytetőkön órákig pihentem
s megbámultam az izzadt kőtörőt,
de a dómok mellett fütyülve mentem
s kinevettem a cifra püspököt:
s ezért csak csók és korbács hullott árva
testemre, mely oly egyformán feküdt
csipkés párnák között és utcasárban,
megáldva és leköpve mindenütt.

S bár nincs borom, hazám, se feleségem
és lábaim között a szél fütyül:
lesz még pénzem és biztosan remélem,
hogy egy nap nékem minden sikerül.
S ha megúntam, hogy aranytálból éljek,
a palotákat megint otthagyom,
hasamért kánkánt járnak már a férgek,
és valahol az őszi avaron,
egy vén tövisbokor aljában, melyre
csak egy rossz csillag sanda fénye süt:
maradok egyszer, Francois Villon, fekve -
megáldva és leköpve mindenütt.

Faludy György fordítása

Álmodtam egy világot magamnak

Délutáni szundi után kábán pislogok, hol, ki és miért vagyok?

Mintha nem e világról tértem volna nyugovóra.

Emlékszem, kapitányként szálltam jégtörő hajómra!

Hideg, kékfehér-csillogó világom, s a hajóm, hatalmas, büszke némber, merészen száll szembe a jéggel.

Lelkem lelke kemény, rusnya jószág, de az enyém, otthonom, egy egész magánország.

Ott, ahol zöld és bíbor fények metszik a sötét eget és véres holdat vonít az éjszaka,

szeretőként ölel a fagyos fém szúrós-kedves szaga.

Ott ahol vihar karcolja arcom, félelmet és fájdalmat sikolt a szél is, mégis…

a fagy is, a szél is

mintha gazdagabb, igazibb lett volna…

Semmilyen ez világ.

Színtelen, szagtalan.

Élettelen, istentelen.

Létezésnek ellentmondón félelemtelen.

Törött sorsa kerekén nem fordít senki, semmi se.

Éltem, talán, valahol egyszer, s élek most.

Ki tudja, ki élt, ki várt, ki féltett ott.

Vagyok itt és most.

Ébren.

Borostyán

Van úgy, hogy az élet felkínál egy lehetőséget.

Szinte soha nem ismétli önmagát.

Az elszalasztott pillanatok pedig, sosem térnek vissza.

Az idő borostyánjába zárt útjelzőkövek lesznek, mélabús mosollyal kísért réveteg emlékek.

De néha, nagyon ritkán, az élet megajándékoz egy borostyánkővel, és a megdermedt burkon belül a fagyott pillanat felolvad.

Önálló, apró dimenzió lesz, időn és téren kívüli, múlandóságánál fogva tökéletesebb minden állandó valóságnál.

Angyalt kértem az istentől..., helyette egy borostyánt kaptam.

Folyékony, lángoló percekké folyt a belé zárt idő...

Nem tartott örökké.

Nem kérdezett.

Nem követelt.

Nem ígért semmit.

Csak jelen volt velem a borostyánban.

nem enyhül

nem enyhül, csak néha elcsitul,

a sajgás

nem múlik, csak néha elalszom,

amikor nem bír tovább ébren

tartani agyam,

emléked álmomban élő,

lelkem ölelő reszkető csoda,

de minden ébredés egyre fájóbb,

mikor a józan jelen rámzuhan,

s újra kín a valóság

 

megrekedtem az időben, pedig tudom,

múlnak az életek, emberek mellettem,

rohannak, vesznek-visznek, élnek,

ahogy engem is cipel magával testem,

lélegez tüdőm, szívem dobban, lát

a szemem, és fülem is hall

csak épp a szívem,

az haldoklik bennem,

énem-lényegem, tüzem vesztve

rekedtem meg az időben

Nélküled

.

 

 

Tizenötéves emlék, avagy egy átlagos munkanap története.

Egy tizenötéves emlék, avagy egy átlagos munkanap története. Vér. A körmök alá száradt, feketés csík. Gyermek vére, anyja körmei alatt. Patakzó vízzuhatag alatt áll bénán, s meg sem rezzen, amikor remegő kezemben megcsúszik a kefe, vöröslő csíknyomot hagyva a törékenynek tűnő, karcsú ujjakon. Rám is jut rendesen a zuhanyból áradó vízből, s most az egyszer nem bánom. Az arcomra hulló cseppek közt elbújnak könnyeim, s azt játszom, kemény vagyok. A magam bábja lettem, hisz a sósak elkeverednek édessel, s ez a koktél hazudja helyettem közönyöm. Arcom mozdulatlan, ajkam néma, csupán a torkom próbálgatja a szavakat, de nincs hangom, mely szólalna helyettem, hát intek, készen vagyunk. Immár tiszta a test, a kéz, s a körmök, nem látszik semmi sem az éjszaka borzalmából. Hófehér lepedőn sötét, nedvesen csapzott haj terül szét, s a lehunyt pillák alá sötét árnyékot rajzol az álmatlan éjszakák emléke. A takaró felett két kéz pihen, mely egykor szelíden babusgatott. Az anamnézis egyértelmű tárgyilagossággal tárja fel a tragédiát, részvétlen szavak nem nyújtanak vigaszt, sem magyarázatot. A vérnyomás alacsony, pulzus szintén. Alszik. Nyugodtan, mozdulatlan. Ki tudja hány ampullányi nyugtató, altató kavarog vérében, hamis álmot csalva, fals feledést lopva neki az időből? Én. Hisz én nyomtam bele a koktélt, orvosi parancsra. S az is én leszek, ki asszisztálok az ébredésnél. Az én hangom vezeti majd vissza a mi valóságunkba. Az én arcom, az én szemem válaszol majd a kérdésére, megtörtént-e vagy csak álmodta. És az én ölembe borult feje, mikor zokogott, s egy örökkévaló pillanatban az én kezem tévedt fejére öntudatlan. Ahogy anyám csitította lelkem fájdalmát hajdan, úgy ringattam, s magam kérdeztem, ki vagyok én, hogy ítélek felette? Kettészakadtam. Szűkölve sírt bennem az ember, ki nem érti, hogyan, s miként fordulhatott egy anya a gyermeke ellen. S halkan suttogott bent egy hang, lehetnél te magad is a helyében. Gyermekágyi pszichózis. Rémálommal vetekedő valóság, perzselő bélyeg egy asszony homlokán. Sem feledni nem tud, sem megbocsátani nem képes önmagának. A megértést színlelő világgal kell szembesülnie nemsokára, értetlen és dühös emberekkel, egykor volt apával és nagymamával. Kinyújtott ujjakkal, vádló pillantásokkal, a saját tükörképével. Nincs bocsánat! Este van. Egyedül kuporgok a zuhany alatt a szállón. Forró víz zubog rám a magasból, s amilyen picikére csak tudom, összehúzom magam, mintha ezzel tagadhatnám a létem, s fájdalmam. Térdeimet ölelve bámulok, ringatózva magam elé, de most az egyszer nem hoz megnyugvást a szertartás. Nincs az a vízmennyiség, mely kimossa belőlem az asszony emlékét, tétova ujjának rebbenését a fényképen mosolygó gyermekarcon. A tapintható fájdalmat.

Turkáló

 - Viszed onnan a mancsodat?! Az az enyém!

- Én már megfogtam! Hé nézd már, kitépi a kezemből!

- Nanananana.. mit nyúlkálsz?

- Add vissza, az az enyém, fel akarom próbálni.

- Előbb én. Aztán ha nem jó a tied lehet.

- Tudod kinek kell levettet holmi?!

- Te barom! Second Hand-ben vagyunk!

- Na és, attól még ki lehet fogni vadiújat is. Nézd ezt például, még a cédula is itt fityeg rajta.

- Na ne már! Jé, tényleg! Hadd nézzem? A fene..., vörös voltam már. Most szőkét akarok. Magasat, kék szeműt!

- Nosza itt egy!

-. Kösz, de kövér is is voltam már. Most valami szexi, hosszú combút akarok.

- Biztos vagy benne? Én már voltam. Egy sikátorban végeztem, tűvel a karomban.

- Nem azt mondtam, hogy szőke prosti leszek, csak hogy szőkét akarok.

- Jójójó! Tessék itt egy.

- Ez olyan Lana Turneres. Valami modernebb kell, mondjuk az a dögös kis szőke a szomszédból, hogy is hívták...

- Dögös, kis szőke? Te pasi voltál?

- Ja, még nem mondtam? Igen, és megesküdtem rá, hogy legközelebb nő leszek. Szerintem nekik könnyebb. Nem kell borotválkozni, meg aztán az infarktus sem fenyeget annyira.

- Hát köszi! Nekem méhnyakrákom volt. Ami meg a borotválkozást illeti, az intim gyanta nem egy habostorta- élmény!

- Bocsi, ez gáz! Tényleg, milyen amikor nő valaki?

- Tudomisén! Nincs benne semmi extra.Még sosem voltál, nő?

- Idestova megértem tizenkilenc életet, de egyszer sem fogtam ki egy dögös bukszát.

- Az, hogy nő leszel, nem azt jelenti, hogy egyből dögös buksza is leszel. Születhetsz valami keményvonalas muszlim családba is, aztán csadorra fel, amíg élsz!

- Na és, az sem garancia a jóra, ha pasinak születsz! Hajtasz, gürizel, gályázol, az asszonynak meg ott a postás, a gázos, a villanyszerelő...

- Jójó, azért ne essünk túlzásokba! Na figyu! Add vissza nekem azt a szőkét, tied meg legyen a vörös. Adok érte... nézzük csak...nem, ez nekem kell. Hopp, meg van ,tessék. Önbecsülés. Na mit szólsz?

- Önbecsülés? És mire megyek vele, ha répaszínű hjam lesz he?

- Oké, tessék! Adom az önbecsülést, meg a kitartást.Sőt, tied lehet az intelligencia is, csak add már azt a szőkét!

- Várjál, gondolkozom. Oké, legyen tessék, tied a szőke. De őszintén, ha eddig is nő voltál, most az egyszer miért nem leszel pasi? Miért kell ez a szexi szőke?

- Mert most az egyszer az akarok lenni, akivel csalnak, s nem az, akit megcsalnak! Különben is mit akadéskoskodsz? Tiéd az önbecsülésem, a kitartásom, az intelligenciám. Nekem csak a testem maradt! Valamiből élni kell!

Tükör

Remegő lépteim alatt kristályszilánkokká hasadt könnycseppek. Örökkévaló bánatot őriznek a fények. Bent járok, mélyen a tükörben. Testemet kint hagytam, számára ez út járhatatlan. Szakadt szivárvány lóg az égen, tövénél se korsó, se kobold, s az aranyat is ellopták régen. Talpam alatt csikorgó könny-gyöngyök törnek, s testükből reszketeg lélegzet sóhajt fülembe. Megcsalt, kifosztott világba zárt lelkek egyként remélnek, tán magammal viszem őket A foncsorból megtört, kínnal terhes percek ketyegése hallatszik, s az ezüst tavon átkelő rokon gyönggyé gurult szét a havon. Tükörbe zárta valód, s e fagyott világ polgára lettél te is. Hányszor bámultad sírástól gyulladt-vörössé változott szemed a tükörben? Hányszor érezted, dühödben törnéd-csapnád képen önmagad arcát, s tudtad a húsodba fészkelő üveg sem tudna annyi kínt okozni, mint amit mélyen, a szívedben érzel. Hányszor gyászoltad elmállott hitedet, s becsapva mindenkit hányszor görbült hamis mosolyra szád? Ha hazudtál, hát hazudtál, de vajon két szemednek miért játszottad ugyanezt? Kósza mosoly suhant át arcomon, s mire észbe kaptam, gyöngy voltam a havon.